A buddhizmus szerint minden betegség lelki eredetű

Váratlanul megjelenő, ingyenes kulturális kiadvány

terjesztve az Ural hegységtől a Dunáig

Második beköszöntő

Bocsánatkéréssel kell kezdenem a második számot, ugyanis megfeledkeztem arról az alapvető dologról, hogy köszönetet mondjak lelkes segítőimnek az első szám elkészítésében. Mentségemre szolgáljon a zűrös lapzárta, Etele rajzát és Huszár Gábor disznóságait az utolsó pillanatban kaptuk meg és hajnali háromkor álltunk föl a számítógép elől. Így hát a további együttműködés reményében a nyilvánosság előtt is köszönöm, hogy csúcshaverom, Szilágyi Gábor számítógépes tudását és versét is rendelkezésemre bocsátotta, hatalmas lelkierőről téve tanúbizonyságot, amikor nap mint nap idő előtt hazaindultunk szerkeszteni a Piros almából. Köszönet Trampainak, aki már oly’ sok éve biztat, Etelének, akinek egy magnó bekapcsolásával is gondjai vannak, de a kedvemért képes volt éjnek idején e-mailen elküldeni rajzát, Huszár Gábornak, ki szakított időt arra, hogy szakmai tudásával emelje lapunk színvonalát, továbbá mindenkinek ki bírált, dicsért, biztatott.

G.G.

Temesvári János emlékére

Az előző számban még Girgur néven említettem. Pár napja olvasta, nevetett. Nem gondoltam, hogy legközelebb, most, a teljes nevét írhatom, kell, hogy írjam.

A gép előtt ülök, készülök zárni a lapot, mikor jön a megdöbbentő hívás. Mondták, két órája történt. Nem bírok felállni, csak írom ki magamból azt, mit lehet, csak pár nap múlva kéne.

Egyszer már, évekkel ezelőtt megijesztett minket. Aztán összeszedte magát és mint tékozló fiú egy zűrös, viharos nyár után visszatért szelídebben, jámborabban, derűsen, tiszta kék szemeivel. Vér szerinti utódai nincsenek, de megadatott neki, hogy az unokák János tatának szólították.

Ha próbáltam elmagyarázni, Balástya és Zsombó között, valahol, valakinek, merre lakom, szinte mindig közbevágtak: ja, ott ahol a Gergó tanyája van? Mi van vele? Gátéri ásatáson, a szatymazi brigád, mikor megtudták ki vagyok, rögtön kérdezték: hát Gergó hogy van? Így hívták, Gergónak. Ha szó jött Róla, hamar mondták: ej-ej, a János, milyen gondos gazda ez, de aztán igen jó szívvel beszéltek róla tovább.

Volt Vele gond elég. De mégis, függetlensége, öntörvényűsége sosem vált bennünk tartós haraggá, bármikor számíthattunk rá. Nehéz időkben elég volt megemlíteni, hogy szűkiben vagyunk a tüzelőnek, másnap már jött a megpakolt lovaskocsival, ha nehéz volt valami már ott is volt és emelte. Élő része volt ennek a vidéknek: hol az öreg Zádorival dolgoztak valahol, hol valami tanyán segített bejavítani a tetőt, hol útban volt Dobójóskához, beindítani valami ősöreg csuda szerkezetet, hol Misa bácsinak segített, örömmel újságolva, hogy csak kicsikart az öregtől egy pohár savanyú bort, hol lovat körmölt valahun, hol Dorogizolinál találta a hajnal disznóherélésen, hol csak mönt mögnézni egy vihar döntötte fát. Aznap, két napi izzasztó födémpakolás után a déli hőségben, mondván lehűti magát az ebéd előtt, ment át az erdőn túlra mártózni egyet nem tudván, hogy evilágon ez utolsó útja.

Egy elmúló félben lévő hangulatot, világot képviselt és került át oda, ahol reméljük olyan szabad a lelke, mint itt volt, Sörös Bélával, az öreg Totyóval , Berentés Béla bácsival, Nagykálmánnal.

Elment János, és attól félek, hogy egy egész világ csúszik ki a kezeim közül.

Sosem szabad elfelednünk.

2006. július 20.

Kelet varázsa

Bármerre is járok a megyében, lépten-nyomon mutogatják, hogy ezt a tanyát egy német, azt egy svájci, ezt egy osztrák vásárolta meg. Tősgyökeres nagyvárosi ismerősömnek mesélem ezt, aki csodálkozva kérdezi, ugyan mit keresnek ezek itt, ebben az országban és főleg itt a csóró pusztában, amikor ő meg rosszul van a különbségtől, amikor átlépi hazafelé az osztrák határt. Elcsodálkoztam én is, de inkább azon, hogy mennyire különbözően látunk. Most megpróbálok válaszolni a kérdésére és arra is, hogy néha miért nem látjuk az (akác)fától az erdőt.

Jómagam teljesen elfogult vagyok a kérdésben, mert rengeteg érzelmi szál köt a vidékre, ugyanakkor sok itt letelepedett, vagy idejáró külföldit ismerek, akik közt van jómódú, szegény, nyugdíjas, léhűtő vagy tevékeny fiatal, egyedülálló és családos. Kistelek környékén egy nyugdíjas svájci házaspár telepedett meg. A nyugdíjuk olyan komoly, hogy le sem merem írni, de elhihetik, az összes részeges egy hónapig ihatna belőle a Juhász kocsmában. Így könnyű, mondhatnánk, de mégsem válasz a kérdésre, hogy miért éppen itt költik ezt el, mikor tehetnék például a norvég fjordok mentén is. Idekerülésük jó példatörténet. Életükben nem jártak még Kelet-Európában, de volt egy Erdélyből elszármazott, megbecsült barátjuk, aki éveken át unszolta őket, míg elszánták magukat, hogy elindulnak. Persze alaposan felkészültek, körülbelül annyira, mintha egy csinos pénztáros lánynak a Tescoban azt mondanák, hogy most azonnal indulj Mongóliába, de a Kaspi-tengertől gyalog kell menned... Szóval semmi jóra nem számítottak mikor átlépték a határt és elkezdtek tekeregni az országban. Mondanom sem kell, hogy szép lassan megnyugodtak, gyüttek-möntek, mígnem elértek Csongrád megyébe. Innen izgatottan felhívták svájci barátjuk tanyán élő ismerősét, hogy gyorsan mondja meg nekik, hogy mi ez amit itt látnak? Hogy vannak ezek a mezők ezekkel a fehér házikókkal? Jobbat nem kérdezhettek volna, mint a csodálatos Alízt, aki már az első mondat után tudta, hogy ezeket le fogja itt telepíteni és így is tett. Tökéletes német nyelvtudása és lelkesedése segítségével megmutatta nekik a tanyavilág minden csínját-bínját, szépségét, nehézségét , úgyhogy hőseink rendesen bele is szerettek ebbe a tanyavilágba. A következő évben már építkeztek: nem valami ronda, igénytelen, csiricsáré hodályt, hanem tájhű, vályogból készült szép házat. Igaz, hogy fűtés(!) van a kecskeólban és van néhány egyéb extra is, de erre azt mondta a koma, hogy Őt ez nem vágja a földhöz és örül neki, hogy ezzel is munkát és jövedelmet ad a helyieknek, akikkel jó viszonyban, barátságban van. Hogy mi fogta meg Őket? Azt mondják, itt van tér, van élettér, itt az ő viszonyaikhoz képest szabadon élhetnek. Svájcban tán nincs szabadság, kérdezhetnénk, s valóban nincsen a mi tapasztalatainkhoz képest. Ott minden talpalatnyi föld, dűlő és dűlőút valakinek a tulajdona amire oda kell figyelni, de egymásra már nem figyelnek oda, nincs munka után egy sör: rideg jólét van, ahol az anyagi javak bősége természetes és főleg, hogy ott nem bírsz elmenni földúton Zürichtől Bázelig, mint itt Halastól Bajáig, mert közben harmincszor letartóztatnának birtokháborításért. Nodehát, nem Svájcot akarom itt szidni, bocsánat, de valahogy éreztetni szeretném a különbéget és azt, hogy mit értettek ők szabadság alatt.

Azután itt van a jómódú számítógépes szakember, Hans-Jozef , aki pántos rövid bőrnadrágjában a Bunyós kocsmában kelti a feltűnést és minden alkalommal egy láda Kőbányait visz haza magával Münchenbe(!). A tarka buszos zárkózott öreg vegetáriánus hippik Pitricsomban. A szerényen élő Hans, akit már Jancsinak szólítanak, és kedves olasz feleségével él, ők már lassan értik a magyart és minden évben építgetik a tanyát, hogy pár év múlva végleg ide költözzenek. A hippik kivételével a fentiek nemcsak múlatni akarják itt az időt, hanem ki akarják használni a lehetőségeket és kecskét, racka juhot, szürke marhát, bivalyt tartanak, vagy erre készülnek.

Izgalmas dolog, hogy idejönnek messziről, megszeretik és megfigyelik az itteni kultúrát és lehetőségeket, majd úgy döntenek, hogy követik az őshonos magyar állattartást, amivel nekem nagy örömömre, egyre többen foglalkoznak közülünk is.

Ennyi példa tán elég is, hogy próbáljuk meg kívülről látni magunkat és használjuk ki azt a lehetőséget amit az elénk tartott tükör nyújt, amiben jól mutatunk. Elszomorodom, mikor tanyán járva az ott lakók bajként élik meg a tanyai életet vagy a faluba, városba kívánkoznak. Volt idő, mikor nem volt szabad télen tanyán lakni, volt amikor lerombolták, volt amikor szégyen volt tanyasinak lenni, irány a város, azután mikor drága lett a panel, akkor meg irány a tanya. Most mikor itt élünk, mindennapi nehézségeink úgyis megvannak, nézzünk körül más szemmel és higgyük el, hogyha kívülről ilyen szépnek, kedvesnek, pozitívnak látnak bennünket, csak lehet benne valami...

Mi más illenék a legjobban a végére, mint Sunyi Sanyi barátom siposmalmi mondása: mindenütt jó, de legjobb a tanyán.

* * *

Út előttem nincs

– jövőm.

Legyek donganak köröttem

haladok jelen lépteivel

s mind ami múlt - nincs

–mögöttem

semmi, mi onnan visszatérne

a majd értem nyúl – el nem ér.

Vagyok előttem és mögöttem

fészket rak időm lelkemért.

(Gömöri István, Hmvhely, 2006 nyara)

Gömöri Pityu nem csupán egy jó barátom édesapja, hanem Őt magát is örömmel nevezhetem barátomnak. Lassan 15 éve már, hogy megismertem a vásárhelyi csibészeket, köztük a Gömöri családot, ami töretlen zászlóvivője volt csodálatos életformánknak. Az Öreg nemcsak történeteivel tűnt ki, hanem aktív résztvevője volt felejthetetlen eseményeknek, amelyekből néhány könnyebb esetet, bátorságomat összeszedve, meg is írok a következő számokban. Az is előfordulhat, hogy néhány olvasónak ismerős lesznek a történetek, mivel a 60-as évek végén Kisteleken volt kultúrház igazgató – van is jónéhány balástyai és szatymazi közös ismerősünk.

Most azonban a líráé lesz a szó. Versei életvitelének, gondolkodásmódjának eszenciái.

Pityu nem az a törtető fajta, ezért valahogy, ilyen-olyan okból, mindig elmaradt egy verseskötet kiadása, így e lap igen szerény keretei közt próbálom enyhíteni ezt a hiányosságot. Ez is valami, ugye,Pityu?

Fogadják szeretettel Gömöri István verseit a következő számokban is!

Szárnyas Sárkány Hete

Ez a neve annak a nyírbátori nemzetközi utcaszínház fesztiválnak, amit az idén tizennegyedszerre rendeztek és ami engem is évről-évre ott talál. Jelen vannak napjaink legszínvonalasabb színházi produkciói – Pintér Béla Társulata Parasztoperája után percekig döbbent, néma csend a nézőtéren, majd kitörő tapsvihar – bábszínházak felnőtteknek és gyerekeknek, gólyalábas előadások, tűzokádók, artisták, zsonglőrök. Annyi mindent és mindenkit dicsértem már ebben a számban, hogy most nem teszem, csupán megosztom egy megfigyelésem.

A fesztivál-tér, a Papok-rétje az impozáns templom előtt, körül van, tóval, szigettel, sárkánnyal, totemoszlopokkal, Báthori-szoborral, színpadokkal. Középtájban áll két nagyon ügyesen szerkesztett körhinta, mindkettő minden alkatrésze fából, kézi meghajtással működtetve. Már tavaly is arra csodálkoztam rá, hogy egész nap ment, folyamatosan fiatal fiúk izzadtak ki hajtásukban, szóval volt rá igény, sorban álltak a gyerekek, hogy ráülhessenek. Pedig semmi extra nem volt, ráültek és szép lassan forogtak körbe-körbe Néder Norbert ezermester gyártmányán.

Persze, lehet, hogyha lett volna mellette egy antigravitációs, hipersebességes, chrom-vanadium-titanium acél csodamonstrum, arra is sorba állnak.

De nem volt.

Ezért szeretem Nyírbátort.

Minden korszak lakói hajlamosak azt hinni, hogy a kor, amiben élnek, mindenben az etalon. Hajlamosak azt képzelni, hogy minden mindig is így volt, és azt hinni, hogy minden így is lesz. Hogy a változást csak a technika fejlődése jelenti, amúgy minden állandó. Pedig voltak más társadalmak is, ahol alapvetően más szokások uralkodtak olyannyira, hogy ma már el sem tudjuk képzelni ugyanazt. Gondoljunk csak az antik görög társadalomra, ahol teljesen elfogadott volt a homoszexualitás, manapság pedig erre a gondolatra a hideg kirázza az embereket. Voltak egész civilizációk is, amelyek tündököltek, majd elbuktak, eltűntek. Vajon az akkori, abban a virágzó kultúrában élő ember gondolt-e arra, hogy valamikor egyszer, az ő világára már csak a történelemkönyvek fognak emlékeztetni? Vajon úgy gondolkodott a múltról, jövőről, mint mi? És lehet, hogy egyszer majd a mi mostani civilizációnknak is csak emlékei maradnak, tankönyvekben, mágneslemezeken, vagy valami nagyon finom rezgésben tárolva? Mi lesz majd akkor, mit fognak rólunk gondolni, milyen törvényszerűséget fognak észrevenni történelmünkben, amit mi most itt belülről nem látunk? Mi lesz az a dolog, amire majd rámondják, hogy ez okozta pusztulásunkat, bukásunkat?

Ha feltételezzük, hogy így lesz, a leggyakoribb elképzelés a technikai fejlődés, ami tönkreteszi a környezetet, durván beavatkozik a Föld sok millió éves öntörvényűségébe, egyre mesterségesebb viszonyok megteremtésére ösztökélve az embert, akinek a természeti katasztrófák és lételemei lemérgezése miatt leszűkül az élettere és elpusztulhat. Párizsban már látható egy búra alatti teljesen mesterséges környezet, ahol napot, szelet, mindent számítógép irányít. Milyen élet ez, kérdezzük, de azoknak, akik már generációk óta ebben fognak élni, ez lesz a természetes és az akkori politika mindent meg is fog tenni, hogy elfeledtesse a régi szabad életet és azt sugallja, hogy milyen jó is nekünk. A fegyverkezésre fordított technikai fejlődés is okozhatja vesztünket, elképzelni is rossz, mi lenne, ha használnánk ezt a hatalmas felhalmozott arzenált.

Van egy híres film, a Másnap, ami egy napjainkban lejátszódó atomháborúról szól. Ebben van egy jelenet, mikor pár héttel a csapás után előmerészkednek a túlélők és az egyetlen kútnál ivóvízért állnak sorba. Ekkor valaki előveszi a pisztolyát és úgy jut előrébb. Így van ez, tegnap ledobtuk az atombombát, ma már pisztolyt fogunk – semmiből sem tanulunk?

Végre ki is lyukadtam ide, az emberi természethez. Lehetséges-e, hogy maga az emberi természet hordozza magában a bukást, vagy éppen a zálogot az örök fennmaradáshoz? Mit látunk eddig: háborúk, erőszak, kegyetlenkedés, cselszövés, pusztítás de ugyanakkor vannak gyermekeink, örömeink, áldozataink, kemény munkával kivívott sikereink. Jelenleg semmi sem mutat arra, hogy egyhamar békésebben fogunk élni. De változhat-e az emberi természet hosszú távon? És ha változik, akkor hol tartunk most a folyamatban? Van-e és mi a végcél? Bizony, ezt a dolgot nem mérhetjük meg műszerrel, így innen mindenki maga szőheti tovább gondolatait. Jómagam a szeretet létét és megélését sejtem a dolgok mögött. Mi is a szeretet azon túl, hogy rámondom, szeretek valamit vagy valakit? Mi az ellentéte?

A világvallások szerint örök a jó és a rossz harca. Férfi és nő, fekete és fehér, jin és jang. Valaha egy teljes egység lehetett, amely szétrobbant tán a tudatra ébredés tán a lázadás tán az önzés miatt. Minden azért van, hogy ezt az egységet újra meglelje. A nagy tisztaságban volt egy sötét pötty, ami folyton növekedett, majd mikor már úgy tűnt, hogy teljes a sötétség, egy valamilyen formában létező igen-igen kicsi világosság helyet követelt magának és nehezen, küzdve de megállíthatatlan növekedett. Hol van ebben a spirális, örök forgásban, magában a mindenségben a mi helyünk? Hogy van jelen életünkben, hogy tudjuk befolyásolni?

Itt visszatérek a magam gondolatmenetéhez, a szeretethez. Látjuk, hogy mostani világunkat az anyagiasság, egyszerűbben a pénz uralja. Lehetnek szép elképzeléseink, gondolataink, csak a pénztárcánk ne bánja, nehogy veszteség érjen bennünket. Ha pénzről van szó, zavarttá válnak a tekintetek, széttörnek a szövetségek, megszűnnek a barátságok, fölemésztődnek nemes eszmék, meggyőződések. Ebben vagyunk most benne, feltételezem, hogy a sötétség korszakában, úgy érzem, ez a legjellemzőbb ránk és ha az emberi természet fejlődik, ennek kell megváltoznia. Jeleket láthatunk: a buddhizmus megerősödése, országa elvesztése ellenére a Dalai Láma egyre több helyre eljutó hangja, mindennapi életünkből pedig azok az emberek, kikre akaratlanul felnézünk, véleményüket kikérjük és csendben hallgatjuk szavukat. Azt hiszem, mindnyájunknak van ilyen ismerőse, rokona, aki nem osztja az észt a lelki gyakorlatról, a buddhizmusról (mint én), jógáról, a tökéletességről, mégis tiszteljük és egyszerűen nem tudunk Rá rosszat mondani. Hogy válaszoljak saját kérdésemre, hogy mit tehetünk mi, csak azt mondhatom, hogy legyen türelmünk ezeket a jeleket, tanításokat észrevenni és általuk picit változtatni életünkön, legyen türelmünk észrevenni a helyzetet amikor lehetünk kevésbé irigyek, agresszívak, haragosak és próbáljuk belátni, hogy néhány kellemetlen és nehéz helyzet a mi gőgösségünk és indulataink miatt jött létre.

Tán ez a legtöbb, mit tehetünk. Ez a kevés, ami nem is kevés, hanem nagyon is nehéz, hisz’ ezeken a hangyányi emberi vágyakon, akaratokon görög, hömpölyög az egész emberiség története.

* * * *

Kocsmába!

Kocsmában, kocsmáról; ez lehetne új sorozatunk mottója , melyben a környék nagyszerű vendéglátó ipari egységeit szeretném bemutatni – a zugkocsmákról, fájdalom nem írhatok – fűszerezve néhány történettel a régi időkből és napjainkból. Körutunk első állomása a balástyai

JUHÁSZ KOCSMA.

Fülledt, forró, fényes nyári nap volt. Delelésem álmos, pihegő melankóliáját a mobiltelefon csengése zúzza szét, kedvetlen veszem fel.

– Rampai vagyok, itt vagyok a Juhász kocsmában, begyünnél értem?

Ugyan mit keres ez vasárnap délben a Juhászban? Hogy került oda? Na, mindjárt kiderül, indultam fürgén, mert feldobott a Juhász kocsma gondolata és a Rampaival való találkozás is. Oda is értem hamar, nézem, sehol. Kérdezem a fiúkat, láttak-e egy szemüveges komát bejönni? Persze, mondják, itt volt az előbb egy félmeztelen, rövidnadrágos, szigorú tekintetű úriember, aki megállította a gyorsvonatot, majd bejött telefonálni, és mivel nem tudott innen, elment fülkét keresni. Hűha, mondom, ez aztán a vasárnap és míg azon morfondíroztam, hogy elinduljak-e keresni, vagy igyak előbb egy sört, már mög is jelent. Igen elgyötört volt szegény. Láttomra megörült, mint én neki, lassan megnyugodott és elmesélte, mi járatban: Győrből jött a Mediawave fesztiválról, ahol sörözött, csajozott és főleg dolgozott, mindhármat a maximumon, így mikor vasárnap felült a szegedi gyorsra már nagyon el volt csigázva. Azt mondja, ült a vonaton a hőségben, éhesen, szomjasan, másnaposan, aludni nem bírt, ébren lenni kínlódás, szóval amikor mindez már a legjobban kínozta és úgy tűnt Neki, hogy Szeged még egy örökkévalóságnyira van, egyszer csak megállt a vonat. Fáradtan kitekintett az ablakon és mit látott: mint üstökös sötét éjszakán, óriási betűkkel sugárzott felé a felirat: JUHÁSZ KOCSMA!

Ekkor egy váratlan ötlettől áthatva, mint akit darázs csípött, pattant fel, nyitotta az ajtót és szállt le a vonatról. Immár életre kelve, határozott léptekkel ment az oázis felé, mikor is jó ismerőse, Dobozi Csilla, ki szintén a vonaton utazott, meglátta, lehúzta az ablakot és csodálkozva kiszólt:

–Te Rampi, megállítottad a vonatot?

–Mög hát! – mondta és minden további nélkül bement a kocsmába.

Drága Csilla tán a mai napig abban a hitben él, hogy Rampai direkt azért állította meg a szegedi gyorsot, hogy bemehessen a Juhászba...

Meglepően jámbor és szolid hely a Juhász kocsma, mert az ember azt várná első látásra egy falu végin lévő kocsmától, amit általában szokott, kiömlött sör és pálinkaszag, súlyos közönség, közönyös kiszolgálás, üvöltő nyerő automaták. Ellenben belépéskor balra egy gyönyörű öntöttvas kályha fogad, ami télen becsalogató meleget ad, szemben pedig, a pult mögött egy olyan szép régi szekrény, amiről csak a legnaivabbak kérdezik meg, hogy eladó-e. A nyerőautomata nincs szem előtt, mindenütt tisztaság és hamar kiderül, hogy ez nem egy duhaj hely, hanem a közösségi élet egészséges színtere. Mindenki ismer mindenkit, látszik hogy otthonosan érzik magukat, szeretnek ide járni. A pultosok, Jenő, Laci, Bandi mindent meg is tesznek ezért, akkorát köszönnek, minden belépőt nevén szólítva, hogy elhiszi az ember, hogy már csak őt várták. Ez volt a következő amin meglepődtem, mennyire urai a helyzetnek, egy állandó, derűs atmoszférát adva a helynek. Sosem láttam rosszkedvűnek egyiküket sem, kézfogás, mit parancsolsz, már adom is. Eközben folyamatosan több szálon beszélgetnek és bármikor megkérdezhetem az aktuális futballeredményeket, vagy hogy hol van eladó nád, kimerítő választ kapok. Balhét nem láttam, nem is nagyon hallottam hogy lött volna, a fiúknak jó érzékük és persze tekintélyük van, hogy megelőzzék. Például egyik este Bagdán Laci komámmal ott kötöttünk ki, pálinkát kértünk sörrel, de azt mondták, úgy néztek ki fiúk, ne haragudjatok, de már csak egy pohár sört jár. Más helyen és időben tán hepciáskodtunk volna egy kicsit, de itt elfogadtuk, hogy ez a helyzet, mögittuk oszt szépen hazamöntünk. Itt jegyzem meg jó tanácsként, hogy a Juhász kocsmában kezdeni jó, nem végezni. Persze volt olyan is, hogy zárás után bekopogtattunk a hátsó ajtón, gyorsan fizettünk és jó éjszakát!

A kocsma 1913-ban épült, történetét, eredetét, változó tulajdonviszonyait sajnos nem ismerem, de ígérem, a következő számban egy rövid leírást adok róla. Szerettem volna néhány frappáns esetet régi báli időkből, kisgazda összejövetelekről, forró vérű legényekről de most látom milyen hosszúra nyúlt már így is az írás, úgyhogy most ez is ígéret marad, és örülnék, ha valaki fölhívna, hogy akkor szívesen elmesél nekem valami régi esetet.

Itt a vége és itt köll bevalljam, hogy bár tisztelem, becsülöm Őket, nem tudom a három fiú közül melyik a szakállas, a nagyhangú mosolygós és a bajuszos, szóval szégyöllöm, de ennyi év után sem tudom, hogy melyikük a Jenő, a Laci, a Bandi. Így ezúton üzenem a szakállasnak, hogy ebben az újságban nincs hasznot hozó reklám és anyagi helyzetem is elég gyenge, ezért ha tetszik neki a lap és főleg ez az írás, ugyan fénymásoljon már belőle néhányat és terjessze, de lagalábbis adjon vagy két korsó sört ingyér!

Az Öregisten tartsa meg ezt a közösséget, kívánok további erőt, egészséget, derűt mindenkinek, ki itt dolgozik vagy ide betér!

Fotó: Ale-Pieter Bosch

Huszár Gábor disznóságai

második rész

Olvasván H. Gábor jókomám komoly szakmai értekezését, nehogy azt higgyék, hogy más, lazább rovatba nem kívánkozna bele személye, mert bizony igencsak belekívánkozik. Képzeljenek el egy két méteres, hosszú rőt hajú viking harcos termetű, békés tekintetű fiatalembert, aki a budapesti Sziget fesztiválon sárga műanyag mellényben rohangál a színpadon, hangszerei egy stihlfűrész és egy Zaporozsec motorblokk, a közönség szájtátva élvezi, közben a szomszéd színpadról átszólnak, hogy halkabban, majd éjfélkor felveszi a gázsiját, beül kocsijába és hajnalban már kinn is van a tanyán és eteti háromszáz disznaját.

Nemcsak a jó beszélgetések miatt szeretek kijárni Hozzá a tanyára, hanem, mert ott mindig erőre kapok és látván hihetetlen energiáját és hozzáállását, késztetést érzek, hogy restségem feledve, tegyek, csináljak valamit. Szóval jó hatással van rám ez a nagyszívű ember, akiben egyszerre van jelen a rockandroll, a munka, a rendes családi élet.

Na eleget dicsértem már, gyűjjön egy kis komolyság:

G.G.

Kocák ivarzása, válogatás, termékenyítés

Először is nem fogok biológia órát tartani, csak pár dolgot említenék, amit fontosnak tartok…

Bízzuk a tenyésztést hozzáértőre. Ez mit jelent? Lehetőség szerint szerezzünk be kocasüldőt vagy vemhes kocát ellenőrzött tenyészetből. Itt nyomon követik a szülők (kocák, kanok) eredményeit, ami az állomány javulásához vezet. Otthon, házilag ezt szinte lehetetlen megvalósítani. Egyébként is a leadott selejtkoca (kb. 300kg-os) áráért 40-50 napos vemhest lehet beszerezni.

Kocák ivarzása

Ciklikusan jelentkezik, 21 naponta. Az más kérdés, hogy nem vesszük észre.

Sok tényező befolyásolja, például hőmérséklet (hideg, meleg) takarmány, tartási körülmény, stressz. Az ivarérettség kábé hat hónap, de a tenyészérettséget csak nyolc hónap után éri el az állat. Soha ne termékenyítsünk fiatalabbat. Ha meg van a nyolc hónap, illene, hogy legalább száz-százhúsz kiló legyen.

Az ivarzásnak három szakasza van: elő, fő és utó szakasz. Az elő szakaszban a koca ugrálja társait, izgága, fülel, keresi a kant. A fő szakaszt a legegyszerűbb megismerni: a koca mozdulatlanul áll hegyezi a füleit,”tapsol” azaz a két fülét egymás felé mozdítja. Állja a lovagló próbát, ami annyit tesz, hogy nyugodtan rá lehet ülni, nem fog elszaladni. Az utó szakaszban még mindig érdeklődik, de már nem lehet ráülni. A kocák ivarzás válogatására célszerű kant használni. Ez tíz koca fölött már gazdaságos. A kan mindig megtalálja az ivarzót.

Előfordul, hogy a kocák nem akarnak ivarzani. Ilyenkor cselhez kell folyamodni. A kocákkal el kell hitetnünk, hogy minden a legnagyobb rendben az újabb vemhességhez. Az átlag napi fejadagot meg kell emelni, férőhelyet megnövelni. Ha ez se segít, fejadagcsökkentés egy napig, falkásítás hasonló korú és súlyú kocákkal, az ivarzás 3-4 nap múlva nem marad el.

Válogatása

Ne termékenyítsünk csont és bőr, lesoványodott kocát. Ezt a soványságát végigviheti az egész vemhességen, ami a malacoknak nem ajándék. Inkább hagyjunk ki egy-két ivarzást, és hozzuk újra tenyész kondícióba. Vegyük ki a tenyésztésből a sánta, rosszul nevelő, elhízott, esetleg túl öreg(kevés utód) kocát is.

Termékenyítése

A legfontosabb kérdés. Itt dől el a malac utánpótlásunk. Ez lehet akár 12-13 db malac. A termékenyítés menete. Minden reggel ivarzó válogatása. Ha van búgó, rendelünk spermát (ha van kanunk és elbírja a koca, ugratjuk). Mivel a spermiumok 20-22 óráig életképesek, a koca fő ivarzása 24-26 óra (amit nem tudunk pontosan, hogy mikor kezdődött, mert nem alszunk mellette) ezért minimum kétszer kell termékenyíteni: reggeli ivarzó délután és másnap reggel kábé 12 óra eltéréssel. Így valószínűleg sikeresek leszünk.

Ha bárkinek bármilyen kérdése van, felteheti, bármikor szívesen állok rendelkezésre

A kérdéseket a legközelebbi számban is megválaszoljuk.

Elérhetőségem: Huszár Gábor tel: 06 20 3444 226

A kilók árnyékában

A titkos lázadás

2004. február 16. E dátum oly mélyen belerögzült a családom tudatába, és természetesen a sajátomba, hogyha a sebeket gyógyítja is az idő, elfeledni soha nem tudjuk igazán.

A fiatal lányok körében immár népbetegségnek számító anorexia nervosa ezen a napon az „én ajtómon is bekopogott”, és közel két és fél éve a „vendégem”.

Ez idő alatt a szüleim és környezetem nagy bánatára én – szó szerint – „barátommá” fogadtam, és azóta sem tudunk egymástól szabadulni.

A tisztelt olvasónak az utóbbi néhány szó furcsán hangozhat. Ha barátok vagyunk, miért kellene „egymástól szabadulni”? Azért, mert a tudatom legmélyén tisztában vagyok azzal, hogy e súlyos kór a mindennapi élet számos területén akadályoz.

Egy ártatlan kis fogyókúrával indult. (168 cm-es magasságom mellett 58 kg-ot nyomott alattam a mérleg.) Ugyanis már 12-13 éves korom óta sóvárogtam a lapos has, ruhaméret-csökkenés és egyéb nagyszerű dolgok után. Ekkor kezdtek „birtokba venni” a másodlagos női nemi jellegek, s én ezt a kövérséggel azonosítottam. Fogyni AKARTAM. Minden áron. A kezdeti kudarcok ellenére sem adtam fel. Akaratomat (mindössze két hónap alatt) életemben először végre meg tudtam valósítani. Nagy álmom vált valóra: magamra tudtam terelni az emberek figyelmét.

Szüleim kétségbeesve keresték a segítséget pszichiáterek, természetgyógyászok személyében. Viszont a betegség olyannyira eluralkodott előző énemen, hogy én makacsul ellenálltam.

Nagyon fájt valami ott, legbelül. Hogy mindezt az éles dühöt, fájdalmat megfogalmazzam, „fel kellett nőnöm” e betegséghez. Az okok mögött egyfajta „kóros titok”; a családi kapcsolatrendszer közötti konfliktusok; és személyiségem érzékeny volta szerepel. Annak ellenére, hogy ezzel az ismerettel is „gazdagabbak” lettünk, ez év januárjában bekövetkezett az, amitől két éve óva intettek: a teljes fizikai és mentális legyengülés.

36 kg-mal feküdtem, mint egy darab fa az ország legjobb evészavar-klinikáján, a legelismertebb specialista keze alatt. A nadrágot már csak a kiálló medence- és csípőcsontom tartotta rajtam, mégsem voltam hajlandó napokig a megfelelő mennyiségű tápanyagot magamhoz venni. Dacom nagy úr volt, mindenek felett győzedelmeskedett. Végül a gyomorszondától és infúziótól megmentő társaim segítségével kezdtem el enni. Két hónap után, 46 kg-mal hagyhattam el a kórházat.

Egy metaforával élve, azóta – erőt gyűjtvén – „hosszú-hosszú tüskéimet visszahúztam és ha kis lépésekben is, de közelebb próbálom engedni magamhoz az embereket. Részben sikerrel jártam; hisz’ (Istennek hála) utamba sodort az élet két olyan Valakit, akik segítenek az anorexiás lét rögös útjait járni.

A poklok poklát is megjárt lány bizton állíthatja tehát a következőt: „ Ahhoz, hogy a szivárványt meglássuk, az esőt is el kell viselni.”

S titkon, a szívem legmélyén bízom abban, hogy ez a szivárvány, a maga sokszínűségével az én életembe is beköszönt egyszer.

Okulásként került be a lapba ennek a kedves, szép lánynak az írása, azok számára, akiknek az életében, ha nem is ilyen mértékben, de már megjelent ez a probléma. Üzenem nekik, hogy a szépség belülről jön és különben is jobban szeretem a telt, gömbölyödő húsokat. No meg hát: nagy kufferbe jó pakolni!

Tárkonyos marha üstöny

Hozzávalók 4 főre: 1 kg marhahús, 1 nagy vöröshagyma, 2-2 sárgarépa és petrezselyemgyökér, zeller. 10-15 dkg csiperke gomba, 10 dkg füstölt szalonna 4-5 dkg zsír (olaj is lehet) só, késhegynyi őrölt kömény 1-1 mokkáskanál szárított kakukkfű (a friss még jobb) és őrölt fekete bors fél csokor friss, fölaprított tárkony (szárított is lehet) 1 gerezd zúzott fokhagyma néhány szem fekete bors és szegfűbors 1 mokkáskanál sáfrány 1 dl tejföl 1 csapott evőkanál finomliszt néhány evőkanál tárkonyecet. Gyömbér.

A húst lehártyázzuk, majd 1 centis kockákra aprítjuk. Az összes zöldséget megtisztítjuk, a hagymát finomra, a répát, a gyökeret és a zellert a húshoz hasonló kockákra, a gombát szeletekre vágjuk. A szalonnát felkockázzuk, a zsíron kiolvasztjuk, majd a hagymát megfonnyasztjuk rajta. A húst és a zöldségeket - a gomba kivételével - hozzáadjuk, pár percig együtt pirítjuk.

Megsózzuk, megfűszerezzük, majd annyi vizet öntünk rá - bő 1 litert, hogy jó ujjnyira ellepje. Lefödve kb. 1 óra alatt puhára főzzük, a vége felé a gombát is hozzáadjuk.

A tejfölt a liszttel simára keverjük, egy keveset a forró léből belemerünk, majd a habarást visszaöntjük, és 1-2 percig forraljuk. Ezalatt kissé besűrűsödik.

Végül a tárkonyecettel savanykásra igazítjuk.

A tetejét tárkonylevéllel és pár csepp tejföllel díszíthetjük.

Italajánlat: száraz vörösbor Szekszárdi kadarka '99.

Forrás: Ügek (Sasíjászok, Szeged)

Két könyv

Cey-Bert Róbert Gyula

A sólyom emberének útjai

Hun-magyar ősvallás

A vásárhelyi strand forróvizes medencéje, különösen csendes téli hétköznapokon igen alkalmas arra, hogy az ember elmerüljön gondolataiban. Sok termékeny, jó beszélgetésben is volt már ott részem. Vagy két éve egy komámmal voltam lenn, aki egy könyvet ajánlott nekem. Azért vette, mondta, mert érdekelte a solymászat, aztán látta, hogy ez nem arról szól, de úgy gondolja, nekem tetszeni fog, el is hozta.

E könyv hatá-sára fokozott érdeklődéssel fordultam őstörténetünk, őshitünk meg-ismerése felé. Megismerkedtem hagyo-mányőrző íjászokkal, nomád táborok, Árpád-kori falvak megszállott építőivel, jurtalakókkal, jártam hagyományőrző rendezvényeken, hallgattam Karaul Tokmak táltos dobját az Ősi Magyar Karácsony ünnepén a téli napfordulón. Ez utóbbi rendezvényen mondta Dr. Csáji László néprajztudós, hogy mennyire fontos az ilyen fajta, lélekből, elhivatottságból, megérzésből jövő megközelítés.

A szegedi Móra Ferenc Múzeum néhány ismert régészét kérdeztem, ismerik-e Cey-Bert Róbertet, vagy nem is hallottak róla, vagy jobb esetben is csudabogárnak nevezték, könyveit nem olvasták. Kétségtelen, hogy sok sarlatán kiadvány jelenik meg, nem bizonyított tényekre hivatkozva, de tapasztalatom szerint a régészek többsége – de jó, hogy ezt olvasni fogják, szerbusztok! – el van foglalva saját elmélete csalhatatlanságával és a másik szidalmazásával. Szerintem őstörténetünk egy van, kérdőjelünk rengeteg, tény és lelet annál kevesebb, így nem kinyilatkoztatásra van szükségünk, hanem érdeklődő, kutató elmére. „A tarsolylemezhez tarsoly is tartozik, a tarsolyhoz pedig egy ember.” (László Gyula) Cey-Bert Róbert A sólyom embere könyve igen sajátos megközelítés, jó példa arra, hogy régészdiploma nélkül is teljesebbé lehet tenni a képet őseinkről, múltunkról. (Mivel már annyit szapultam a régészeket, el kell mondjam, ellensúlyozásképpen Gallina Zsolt régészt kértem, írjon majd ide az őshazára, a kettős honfoglalásra vonatkozó kutatásokról.

Másik könyvére, a Hun-magyar ősvallásra már azt sem lehet rámondani, hogy „tudománytalan”, szubjektív érzéseit, összefüggéseit, gondolatmenetét általánosan elfogadott kutatási eredmények alakítják.

Cey-Bert Róbert Gyula 1956-ban hagyta el Magyarországot, a Távol-Keleten telepedett le. A Gasztronómiai Világtanács főtitkára lett, luxusszállodákban, császári, királyi udvarokban szervezett gasztronómiai fesztiválokat. A Távol-Kelet gazdasági és politikai elitjének bármikor szívesen látott vendége volt, tobzódott az életben, jólét, elismertség, nők, stb. Egy idő után, hogy egyensúlyba hozza életét, holtszezonban egy bangkoki buddhista kolostor vendége volt, ahol később szerzetessé is szentelték. Thaiföldön ismerte meg az aka népbeli Amő táltost, akinek segítségével abbahagyta addigi életét. Megismerte a szabadságukért küzdő őserdei népek világát - állandó párhuzamot vonva a magyar néppel - és évekig harcolt velük gerillaként. 1997-ben a karenni nép követe lett az ENSZ-ben az el nem ismert országok szövetségében. Meditációi és segítői révén eljutott a „Belső kék csend” világába, ahol kapcsolatba került az ősmagyar Bata táltossal . Innen származik ráérzése őseink világára. Ez már egy külön történet, amiből bővebben is szeretnék bemutatni valamelyik következő számban. Most még azt a tanácsot szeretném adni a könyv olvasásához, hogy próbálják meg úgy végigolvasni, hogy közben nem teszik fel a kérdést, hogy vajon igaz-e, lehetséges-e? Nézzék csak önmagában a dolgot, ne szabjanak neki semmilyen keretet! Kellemes elmélyülést és jó szórakozást kívánok hozzá.